2009. szeptember 14.

Miért vagyok hálás mai napon?

Valikától kaptam a stafétát. Nagyon nehéz lett volna jelenlegi élethelyzetemben nagyon vidám, könnyed dolgokat írni, így nem is próbálkoztam; most ennyi telik tőlem...

Mostanában a sokkal kisebb dolgoknak is örülök, mint régebben, pedig soha nem kellettek nagy dolgok, amiért hálás lehettem/voltam a sorsnak. Azt gondolom, az életünket nagyrészt mi irányítjuk, ha rosszabb dolgok jönnek, azt is igyekezni kell átfordítani a lehető leghamarabb a jobbik oldalára, kihozni belőle a maximumot. Nem mindig olyan egyszerű ez a feladat!

Jó 1 hónapja történt egy baleset a családban, ami az azóta eltelt időt alaposan megváltoztatta a számomra. Sokkal többet kellett mással törődnöm, segítenem, tolerálni egy idősebb ember életvitelét, gondolatait és kéréseit. Nem ment olyan könnyen, mint először gondoltam volna. Időnként majd beleszakadtam, nem testileg, hanem lelkileg, a pozitív gondolkozásom ellenére is... Nem tudom, kerültetek-e már ilyen helyzetbe, amikor sorozatban biztosan tudtátok, hogy igazatok van, de nem mondhattátok ki anélkül, hogy a másik ember lelkét meg ne sértsétek? Mostanra már csitult a helyzet, gyógyulgat, és hálás vagyok azért, hogy idáig eljutottunk! Valószínűleg mindkettőnknek tanulási folyamat volt a nap 24 órájában együtt lenni, egyszer majd kiderül, miért kaptuk ezt a feladatot...

Viszont rendkívül hálás vagyok azért
- hogy a legszűkebb családom egészséges
- hogy a férjem - mint mindig, immár sok-sok év óta - most is mellettem állt és támogatott lelkileg és segített, amiben tudott
- hogy olyan barátaim vannak, akikre nem csak a jóban, hanem nehéz helyzetben is számíthatok

Örülök annak,
- hogy a blogomat akkor is felkeresté(te)k, amikor felé sem tudtam nézni
- hogy biztatásokat, együttérzést kaptam olvasóktól


És a végére egy gyönyörű Márai idézet, elmondja úgy, ahogy én sosem tudnám megfogalmazni:

“És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.”
.............................................................

Csendben vagyok... és nem tudom, kinek adjam tovább; bárki vegye fel a stafétát!

6 megjegyzés:

Vali írta...

Kata a jót amit adsz visszakapod az életben, még ha nem is kéred.
Sok erőt a feladatodhoz.

Renata írta...

Megrendítők ezek a halásesetek (Zsannamannánál is olvastam)...
Tapasztalatból tudom, hogy nagyon-nagyon nehéz egy pesszimista emberrel akárcsak egy rövid ideig is összezárva élni...
Ahogy látom nagyjából túl vagy rajta, mármint a legnehezebb időszakon.

A kérdéseket folyton felteszem magamnak: hogy lehet segíteni akár csak egy kicsi értelmet találni egy meggyőződéses pesszimista életében?

Chef Viki írta...

Hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, mint most Renátáéban...

Nagymamám igen beteges, s az utóbbi időben semmi örömét nem leli az életben. Nem olvas újságot, nem nézi már a tévét sem, nem szeret főzni, de enni sem, egész nap a konyhában ülne a széken az asztal mellett, akár szó nélkül. Klasszikus depresszió. S egyfolytában a halált emlegeti :-(

S igazából megértem, amikor papa néha kifakad nekem, hogy nincs kedve vele beszélgetni - totál leszívja papa energiáit.

Nehéz, nagyon nehéz. Ahogy mondod, lelkileg. Iszonyú fárasztó, hogy megmaradjon az egészséges egyensúlyod.

KataKonyha írta...

Vali, köszi! A feladat egyébként nagyon nehezemre esett, 2 napig írtam, nehezemre esett.

Reni, igen, nagyon nehéz együtt lenni, és még nehezebb segíteni:( Az ember kiteszi a lelkét is, de sokszor úgy érzem, felesleges; és mégis, újra és újra muszáj "felkelni" és megkezdeni a küzdelmet.

Viki, szó szerint úgy van, ahogy írod. Mintha vendégeskedtél volna a konyhánkban...

Benzsi írta...

Neked sem lehetett könnyű az élet mostanában, de büszke lehetsz magadra, mert végigcsináltad és helytálltál. Az meg, hogy erről őszintén tudtál írni a nagyvilágnak külön elismerést érdemel. Nehéz ez a körkérdés és nem csak azért, mert szembe kell néznünk az életünkkel, hanem azért is, mert adni kell magunkból egy darabot, pontosabban kiadni. Sokan elintézték ezt néhány közhellyel, de te felvállaltad az igazi életed és betekintést engedtél az olvasóidnak! Becsülendő és külön köszönet érte!!!:))

KataKonyha írta...

Benzsi, szívemből szóltál:) és köszönöm!

LinkWithin

Related Posts Widget for Blogs by LinkWithin